Negyedik óráig jól ment minden. A tanárok kérték, hogy mutatkozzak be, aztán hagyták had üljek a helyemen. A probléma a fent említett órában - egészen pontosan becsengetéskor történt. A tanár bejött - a nevét meg se próbáltam jegyezni - és kérte, hogy meséljek magamról. Kikászálódtam a padból elballagtam a tanáriasztalhoz, és belekezdtem a mondókámba.
- Elizabeth Ochanelnek hívnak, 16 éves vagyok, a bátyjámmal élek. Szeretek olvasni, és lovagol... - és itt akadt meg bennem a szó, mert kinyílt az ajtó, és két olyan emberrel találtam szembe magam, akiket nagyon nem akartam újra látni. Michelle(ejtsd: Misel) Soon és Victor Hil. Michelle magas, karcsú, hosszú szögegyenes vöröses hajú lány. Az a típus akit nem tudsz megkedvelni, mert mindig nyafog valamiért. És ott van még Victor. 180cm magas szőke hajú izmos fiú. A haja mindig a szemébe lóg a táskáját fél vállán hordja, mindig koptatott farmerben jár, és magasszárú tornacipőben. Ezek olyan szintű lazaságot sugároznak belőle, hogy az ember lánya akaratlanul is megbámulja. De én ismerem és tudom, hogy egy szemét alak.
Na akkor gondolhatjátok, hogy pár másodperc alatt mi ment végbe rajtam, mikor megláttam őket. Meglepődöttség, félelem, és gyűlölet áradt szét az ereimben ennek a két embernek láttán.
- Elnézést, hogy megzavarjuk az órát tanárnő - mondta nyugodt hangon a csaj.
Én még mindig csak álltam és vártam, hogy történjen valami.
Victor nekitámaszkodott a falnak, és egyszerűen végigmért.
- Megváltoztál - suttogta.
- Muszály volt - vonogattam a vállam, nemtörődöm stílusban.
- Elizabeth folytatnád a bemutatkozást? - kérdezte tanárnő.
Nem beszélt ellenségesen, csak kíváncsi volt.
- Igen, hogyne. Ott tartottam,hogy régebben lovagoltam. Imádom a lovakat, de történt egy balesetem, amitől már félek a közelükbe menni.
- Azt mondtad már, hogy szeretsz énekelni, Betsi? Olyan gyönyörű hangod van - húzta gúnyos mosolyra a száját. Tudja, hogy azóta nem énekeltem, mióta a szüleim meghaltak. Tudja, hogy senki se tudhatja, hogy én vagyok - vagyis voltam - egy híres tinisztár. Olyan düh száguldott végig rajtam, hogy tettem egy lépést előre és nemes egyszerűséggel behúztam neki...Órán. Nem volt olyan erős az ütésem, hogy elessen, de annyira azért igen hogy eleredjen az orra vére.
- Ennél szebben én se csinálhattam volna - nevetett...Castiel. Nem tudom mikor jöhetett be, de azt igen, hogy nagyon nevetett.
- Kössz - vigyorogtam a srácra.
- Elizabeth Ochanel! Az igazgatói irodába most! - üvöltötte a tanár.
Teljesen elfelejtettem, hogy időközbe óra volt.
- Na már megint - morogtam az orrom alatt, és kimentem a folyosóra. Első nap már másodszorra - bekopogtattam az igazgatóiba.
- Elnézést hogy zavarom, de leküldtek ide - mondtam zavartan.
- És miért? -nézett rám csodálkozva Francesta igazgatónő.
- Bevertem egy srácnak.
- Hogy hívják?
- Victor Hil.
- Oh, igen. Ő és Soon kisasszony cserediákok. Elmondanád miért sebesítetted meg?
- Az magánűgy tanárnő.
- Áh, értem. Mivel ez az első napod eltekintek a büntetéstől. De ilyen többet elő ne forduljon! - Intett szigorúan a kezével.
- Rendben, nem fog többet előfordulni.
- Akkor most elmehetsz drágám.
Úgy gondoltam, hogy mivel ez az utolsó órám, inkább nem megyek már be. Helyette hagytam, hogy a gondolataim átvegyék felettem az uralmat.
Szóval Michelle és Victor cserediákok. Ezek szerint nem maradnak sokáig. Akkor láttam őket utoljára miután anyuék halála után porig aláztak. Tulajdonképpen Michelle volt a legjobb barátnőm. Victor pedig a pasim. De miután visszamentem az iskolába, minden megváltozott. Ez is - többek között - egy olyan dolog volt az életemben, amit legszívesebben kitörölnék.
Brandonnal mentem fel a suli lépcsőjén, a termünkig. Mindenki szemében láttam a szánalmat -amit irántam éreztek. Azthittem hogy a szüleim miatt, de rá kellett jönnöm, hogy más miatt sajnálnak igazán. A termünkbe lépve mindenki elhalgatott. Michelle pedig...ő pedig nevetett. Megakadt a szemem rajta és Hilen. Az ereimben megfagyott a vér. Victor hátulról ölelte át a legjobb barátnőmet.
Olyan érzés volt őket együtt látni, mintha kiszakították volna a szívem, és rosszul varrták volna vissza. Nem kellett senkinek semmit mondania. A tettek magukért beszéltek. Míg én a kórházban voltam, ők összeszűrték a levet a hátam mögött. És ahogy később megtudtam - egy cseppet se sajnálták. Hátat fordítottam és sírva mentem ki. Úgy éreztem nem bírok többet egy iskolában lenni velük. Hazamentem, és akkor döntöttük el, hogy el fogunk költözni.
Az emlékeket kizárva a fejemből kimentem az iskolából. A mai napom ma volt az átok. Mivel nem akartam buszozni inkább elindultam gyalog.
- Elizabeth várj meg!
Hátrafordultam és Castielt láttam közeledni felém.
- Még te is boldogítani akarsz?!- emeltem fel a hangom, és az ég felé néztem.
- Nem. - válaszolta. -Csak kérdezni akartam valamit.
- Na mit? -kérdeztem, és elkezdtem tovább sétálni.
Ő felvette a ritmusom, és elkezdett beszélni.
- Tudni akartam, hogy mit hallottál abból, amit a dirinővel beszéltem.
- Nemsokat - vontam meg a vállam.
- Akkor jó. Merre laksz?
Ránéztem de úgy, mintha szellemet láttam volna.
- Egy kertes házban.
- Jó de hol van az a kertes ház?- látszott rajta, hogy kezdett dühös lenni.
- Soucre út. - idéztem fel az utca nevé.
- Aha. Na én léptem próbálni. - mondta közömbös hangon.
- Zenélsz? -csillant fel a szemem.
- Valami olyasmi. Na csá! - köszönt el, és befordult egy kisutcába.
Nemtudom miért, de késztetést éreztem arra,hogy utánaszóljak, de mégse tettem, hisz idegen még számomra.
Hazaérve ledobtam a táskám a kanapéra, csináltam egy szendvicset, és felmentem a szobámba. Kipakoltam a táskám, és mivel nem volt tanulnivaló- legalábbis holnapra nem, de kitudja - elkezdtem olvasni, Emily Brontetől az Üvöltő szeleket.
Nem is csodálkoztam azon, hogy senki se jött be megkérdezni milyen napom volt. Ilyenkor érzem még igazán anyám hiányát.Este, elalvás közben elkezdtem dúdolni egy dalt:
Valami véget ért, a pora
messze száll
de emelt fővel én megyek
csak még tovább.
Szívemben érzem én, lüktet
egy ébredés...
Minden most kezdődik el!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése