4. rész

A kórházban tértem magamhoz, iszonyú fejfájás közepette. Lassan oldalra fordítottam a fejem, és Gale-t láttam meg.
 - Mi történt? - kérdeztem nyöszörögve.
 - Elestél, és beverted a fejed - mondta.
 Megpróbáltam felülni, és a bátyjám segítségével, sikerült is. Pont akkor jött be Castiel aggódva. - Jobban vagy?
 - Fáj itt- mutattam a kobakomra.
 - Emlékszel, hogy verted be a fejed? - kérdezte még mindig aggódva...és félve.
Mielőtt válaszolhattam volna, minden beugrott.
 - Nem - hazudtam simán.
Odajött hozzám, megsimogatta a hajam és azt mondta:-Legközelebb jobban vigyázok rád!
 Gale csak nézte amit Cast csinált, de nem szólt semmit.
 - Megkeresem a nővért. - És elment.
Mikor biztosra tudtam, hogy a tesóm nincs a közelben, a dzsekijénél fogva magamhoz rántottam a vöröskét, amire ő meglepődött.
 - Ki a másik bátyjám? - kérdeztem, mély hangon.
 - Majd megtudod - felelte lazán.
- Akkor zenélsz velem?
 Átgondoltam az egészet. Régen énekeltem, és rettentően hiányzott. És ez csak egy sulis banda, nem lehet belőle gond. Tévedés ne essék nem felejtettem el azt amit egykoron a támadóm mondott. De ebből nem lehet nagy baj, nem fedem fel magam, és a halottnak hitt másik testvéremet is megismerhetem.
 - Igen énekelek veled - mondtam ridegen.
Erre szó nélkül elment.
A nap további részében, vagy aludtam, vagy a plafont bámultam. Nem sorrendben. 2 nappal később hazaengedtek, de még nem mehettem suliba. A gondolataim folyton folyvást a másik bátyjámra terelődött. Egyetlen nap alatt megtudtam hogy a világon van, és él. De nem tudom ki is ő, hogy hívják.
 - Vendéged van - nyitott be a szobámba Kitty, nyomában Castiellel.
 - Szia - köszönt a fiú.
 - Hozzak valamit? - kérdezte a lány.
Megráztam a fejem, ő pedig kiment.
 - Mit akarsz? -tértem rá lényegre.
 - Megtudni hogyvagy - szólt sértődötten Cast.
 - Azután, hogy leütöttél, 3 napot kórházban kellett töltenem miattad, ezeket az apróságokat kivéve egész jól.
 - Akkor jó - a srác tudomást se vett a cinizmusomról.
 - El akarlak vinni valahova, szóval öltözz fel.
 - Akkor menj ki - szóltam rá, haragosan.
Ő kiment én meg felvettem egy pulcsit, meg egy farmert. Ezután lementem a konyhába, szóltam hogy lelépek, és kimentünk. Szótlanul vártuk a buszt, vöröske még csak rám se nézett. Felszálltunk a buszra, és a végállomáson leszálltunk. Nem viccelek a végállomáson! A legközelebbi házhoz mentünk- inkább a garázsához, és Castiel kinyitotta az ajtót, ahol egy 16-17 éves csávó állt nekünk háttal. Gyönyörű cuccban volt - el se hiszem hogy a gyémántszín jólállhat egy srácnak-, és szintén majdnem fehér hajban pompázott. Megbabonázott a látvány komolyan mondom! És akkor megfordult...azok a szemek...túlságosan is ismerősök.
 - Lys! - visítottam fel, és a nyakába boroltam. Ő nevetve megforgatott, aztán letett de nem engedett el.
 - Eliza! Boldogságot okoz, hogy láthatlak!
- A stílusod is a régi - nevettem tovább.
 - Hát igen - nevetett ő is.
 - Ha kiörömködtétek magatokat, akkor talán el is kezdhetnénk próbálni. - El is felejtettem, hogy Castiel is itt van.
 - Oké - bólintottunk rá egyszerre. A hangszerelés már be volt állítva. Lysander mutatott egy dalt, amit el kellett énekelnem.
 - Hát nem is tudom...- húztam a számat, de azért elkezdtünk próbálni.
 

      Már semmi sem a régi, s te   nem vagy velem,
   Újabbak jönnek-mennek, de egyik sem te.
    Várom a percet mikor minden olyan lesz mint rég,
   Bánom mikor minden elveszett rég.
    Bennem van a szerelem, tárt karokkal vár,
  Egy régen elveszett emlék mi sosem jön már.
   Elveszett minden már semmi sem a régi
Úgy várom hogy átölelj mint rég.

- Énekeld kicsit mélyebben itt - mutatott Cast azokra a szótagokra ahol lejebb kell vinnem a hangomat. Többször elpróbáltuk, de valahogy nem akart össze jönni.
 - Ez már fáj esküszöm! - kiáltott fel az ötödik próbálkozás után.
 - Ugyan mit vársz tőle mikor évek óta nem énekelt?! - kelt a védelmemre Lys.
 - Az azért enyhe túlzés, hogy évek óta - morogta Castiel.
 - Szerintem inkább hagyjuk - szálltam bele a vitába.
 - Igen az jó lesz - bólogattak a fiúk.
Bementünk a házba - ami történetesen Lysanderé volt -, és leültünk a konyhában.
 - Tessék - nyújtotta át a fiú a colát. - Te meg szolgáld ki magad - szólt oda a haverjának
 - Meglessz - röhögött.
  - Hogy van a fejed? - kérdezte a srác, miközben a másik csak úgy öntötte magába a pepsit.
 - Jól - válaszoltam, mosolyogva.   - Na jolvan gyerekek - szólt Cast - menjünk.
 - Én még maradok - mondtam - van mit megbeszélnünk - mosolyogtam a haveromra.
Vöröske ezt egy vállrándítással elintézte, és kiment.
A következő pillanatban meg valakinek az ölébe kerültem.
  - Szerelmem - suttogta a számba. A csókja édes volt, és lágy, mint egy álom.
 - Lys - húzódtam el tőle. - 1 év eltelt. Mondtam már, hogy nem illünk egymáshoz. Minket a zene a köt össze.
 - Igazad van ne haragudj Eliza! Csak olyan rég nem láttalak, és...
 - Nincs és - folytottam bele a szót.
 - Nálam alszol? - kérdezte.
 - Ez kérdés? - röhögtem ki azonnal.  - Felhívom Galet - mondtam.
A bátyjám jól fogadta, hogy egy régi jó barátunknál alszok.
A délután nagy részében beszélgettünk. Zenékről, az életünkről, a mesékről, szóval csak a közös témákról. Igen jól láttad mesékről! Szeretjük na...   - El kell intéznem valamit - pattant fel a fiú hirtelen, a fotelból.  - Addig itt maradsz - parancsolt rám testvériesen.
 - Értettem kapitány ! - kiáltottam fel nevetve.
Felöltözött aztán elment, otthagyva engem. Felmentem a szobájába, és körülnéztem. Mint ha csak egy hotelszobában lennék. Leültem a gépéhez, és megnyitottam a facebookot. Régebben mindig egymás fb-jéből irkáltunk. Megnyitottam a beszélgetéseket - konkrétan egy chatablakot, és meg is találtam.
Castiel : Felismertem ő az!
Lysander : Biztos vagy benne?
Castiel : Csak felismerem, baszki!
Lysander : Jólvan nyugi, akkor beszélj vele.
Castiel : Elhívom próbálni
Lysander : Tedd azt!
Castiel : A közelébe kell férkőznöm! Meg kell hogy szeressen
Lysander :  Az nehéz lesz, Eliza nagyon önfejű
Castiel : Igen ezt én is észrevettem...de akkor is meg fog szeretni
Lysander : Remélem!

Elhűlve bámultam a sorokat. Castiel azt akarja elérni, hogy beleszeressek.
 - Na itt is vagyok - szólalt meg mögöttem Lys.
Felugrottam a székből, megperdültem a tengelyem körül és meredten néztem a fiút.
 - Miért akarjátok azt, hogy beleszeressek Castielbe?! - suttogtam, mély hangon.

3. Rész [ a múlttól nem menekülsz]

Sziasztok:)
Nagyon sajnálom, hogy ennyit késett a 3. Rész de miutan megírtam az egész kitörlődött. Szóval bocsánat de végre meghoztam a részt:)
Kellemes olvasást:)
                   Üdv : a szerző
Ui: itt a zene linkje:)
Legközelebb saját zenével jövök

Arra ébredtem fel, hogy két ember üvöltözik egymással.
 - Hogy tehetted ezt?!
- Muszáj volt, te ezt nem értheted!
 - Meg kell mondanod neki!
 - Tőlem sose fogja megtudni!
 - Ha te nem, akkor én fogom elmondani neki!
A nagy hangzavarra pizsamában, leszaladtam a lépcsőn, és meredten bámultam a bátyjámat, és barátnőjét.
 - Miérg veszekedtek? - kérdeztem, álmosan.
 - Nem fontos Elizabeth - mondta Gale. - Menj fel a szobádba, és öltözz fel. Nemsokára kezdődik a suli.
Vissza felbaktattam a szobámba és felöltöztem. Sminket nem kentem magamra, mivel az arcom szép, meg amúgy se csípem a túlzott pingálást. Miután elkészültem, lementem a lépcsőn a konyhába, ahol Kitty ült, és látszott rajta, hogy gondolkozik valamin.
 - Miért veszekedtetek? - ismételtem meg, újra a kérdést.
 - Valamit tudnod kell, Elizabeth - kezdte egy sóhajtás kíséretében. - Volt egy bátyjád. Aki... - itt elakadt, de aztán vett egy nagy levegőt és folytatta. - Aki meghalt, a születésekor. A szüleid nehezen tudták túltenni magukat, ezen a dolgon. Azthitték, ha lesz egy másik gyerekük, akkor könnyebb lesz a fájdalmat elviselniük. Azért vállaltak be téged. Sajnálom - törölte meg a szemeit, Gale barátnője.
A hír lesokkolt. Csak álltam, és vártam, hogy Kitty aztmondja, hogy csak viccelt, ebből semmi nem igaz. De miután nem szólalt meg, tettem 2 lépést hátra, és kiszaladtam a házból.
 - Istenem, még valami csapást nem szándékzol rám mérni?! - tettem fel a költői kérdést, az ég felé nézve.
 - Nem most megelégszem ennyivel - mondta a hátam mögött egy hang.
Ijedten megfordultam, és már meg se lepődtem azon, hogy Castiellel találtam szembe magam.
 - Baszki! A szívbajt hoztad rám - kiáltottam a fiúnak.
 - Bocs muszály volt - vihogott lányosan.
 - A nagy francokat volt muszály! - Dühösen elkezdtem a suli felé menni, de megállított.
 - Gyere velem a parkba - mondta.
 - Ugyan minek menjek veled suliidőben? - kérdeztem.
 - Csak gyere - unszolt.
 - Na és merre van a park? -kérdeztem.
Ő pedig az iskolával szembeni úton kezdett menni, én pedig követtem.
 - Énekelj nekem - mondta határozottan.
 - Sose.
- Hidd el, hogy fogsz - mondta, egy félmosoly kíséretében.
Nem válaszoltam, ő pedig leült egy padra, elővette a headsetét, és elkezdett zenét hallgatni. Utánozva a vöröskét én is ugyanígy tettem. Arra eszméltem fel, hogy megbökött.
 - Mi van? - mordultam a srácra.
 - Mi közöd van a szöszi csávóhoz? Láttam hogy nézett rád.
 - Exem. Megcsalt a hátam mögött a legjobb barátnőmmel. - mondtam neki halkan.
  - Ismerős, velem is ehhez hasonló történt - nézett rám együttérzően.
Ezután a beszélgetésünk elhalt, én pedig a gondolataimba merültem. Néha nagyon hiányzik Victor ölelése, de átvert. Bárcsak visszaforgathatnám az időt...

A sulidiszkón voltunk. Én egyedül ácsorogtam, és néztem a többi velem egykorút. Na meg persze Victor Hillt. Nemrég iratkozott át az iskolánkba, de egyből megfogott. Egyszóval belészerettem. Épp egy táncoló párt néztem, mikor előttem állt Victor teljes életnagyságban, éd megkérdezte:
 - Van kedved táncolni?
 -Nem bocs. - Lehet, hogy bunkón hangzott, de tényleg nem volt kedvem táncolni.
 - Huhh, az jó mert nekem se - vigyorgott. - Csak ezzel az ürüggyel tudtalak megszólítani.
 - Aha, jó - mondtam.
 - Lelépünk? - kérdezte.
A választ meg se várva, megfogta a kezem, és kivezetett a suliból. Szótlanul sétáltunk, de fogta a kezem, ami boldoggá tett.
 - Mi a bajod velem? -tette fel a kérdést.
 - Nekem semmi - bámultam rá. - Te nem akarsz tőlem semmit.
Pont ellenkezőleg.Szeretlek Betsi - nézett rám.
Megfogta a kezem, magához húzott, és lassan megcsókolt. A gyomromban a lepkék elkezdtek repdesni.
 - Én is szeretlek Victor - suttogtam neki miután elengedett.

- Ti miért szakítottatok? -Hallottam meg a saját hangomat.
 - Fontosabb volt neki a karrierje, mint én - mondta halkan, Castiel.
 - Sajnálom - néztem rá.
 - Nemkell - mondta érzéketlenül.
 - Énekeljek neked? - tettem fel a kérdést, amivel még  önmagamat is megleptem.
 - Ha nem pocsék a hangod akkor igen - nevetett.
 - De szemét vagy! - Kiáltottam fel.
 - Ez is a tartozékaim közé tartozik - röhögött. -Na énekelsz vagy sem?
 -De.
Elővettem a telefonom, és kikerestem egy régi dalszöveget, amit akkor írtam mikor szakított velem Victor. Alap nélkül elkezdtem énekelni.

    Valamit mondhatnál, valamit szólhatnál még
      Olyrég, várok rád..
A szíved itt maradt, pár részed        velem van még,
     Bennem él..
  Akkor is várok, ha nincsenek   miértek
  Hisz tudod, bármit megtennék érted..
   Nem számít, csak amit érzek,
Hisz minden te voltál..

             Hol vagy már?
        Mégis merről szólsz?
            Merre jársz?
        Én maradok még
         Hol vagy már?
         Elfújt a szél
    Én mégis kereslek
És csak neked mondhatom, hogy szeretlek
    Tudod, hogy szeretlek..
    Mondd, hogy tudod, hogy   szeretlek
    Mondd, hogy tudod, hogy szeretlek
    Szeretlek..

     Tudom, te más voltál,
   Tudom, de nem számít már,
      Ami volt, nem ugyanaz,
        Minden változik..
    Küzdhetsz bárhogy is fáj,
   Tudod, bárhogy is szeretnéd..
     Már nincsenek miértek,
  Pedig bármit megtennék érted,
  Nem számít, csak amit érzek..
       Hisz minden te voltál..
 
             Hol vagy már?
       Mégis merről szólsz?
            Merre jársz?
         Én maradok még
             Hol vagy már?
            Elfújt a szél
        Én mégis kereslek
    És csak neked mondhatom,  hogy szeretlek
      Tudod, hogy szeretlek..
     Mondd, hogy tudod, hogy  szeretlek
     Mondd, hogy tudod, hogy szeretlek
             Szeretlek..

Amikor a dal végére értem, ránéztem a mellettem ülő fiúra, akinek az arca kifejezéstelen volt.
 - Örülök, hogy személyesen is találkozhatunk Betsi - mondta, mire azthittem, hogy elájulok.
 - Honnan tudod? - suttogtam.
 - Onnan, hogy végig tudtam ki is vagy te.  -Végigmért, mintha csak most látna először.  - Azt akarom, hogy játsz a bandámban.
 - Sose - mondtam halkan.
 - Ha nem lépsz be a bandába, akkor sose fogod megtudni az igazságot a bátyjádról, akiről azt hitted, hogy halott. - A hangja vészjóslóan csengett, amire megijedtem.
 - Hogy érted, hogy azt hittem? - kérdeztem, és éreztem, hogy remeg a hangom.
 - Onnan hogy él - vigyorgott. - És én ismerem.
Annyi minden történt ezalatt a két nap alatt, hogy ok nélkül elkezdtem sikítani. Aztán egy tompa ütést éreztem a fejemen, és elájultam...

2. rész

Negyedik óráig jól ment minden. A tanárok kérték, hogy mutatkozzak be, aztán hagyták had üljek a helyemen. A probléma a fent említett órában - egészen pontosan becsengetéskor történt. A tanár bejött - a nevét meg se próbáltam jegyezni - és kérte, hogy meséljek magamról. Kikászálódtam a padból elballagtam a tanáriasztalhoz, és belekezdtem a mondókámba.
 - Elizabeth Ochanelnek hívnak, 16 éves vagyok, a bátyjámmal élek. Szeretek olvasni, és lovagol... - és itt akadt meg bennem a szó, mert kinyílt az ajtó, és két olyan emberrel találtam szembe magam, akiket nagyon nem akartam újra látni. Michelle(ejtsd: Misel)  Soon és Victor Hil. Michelle magas, karcsú, hosszú szögegyenes vöröses hajú lány. Az a típus akit nem tudsz megkedvelni, mert mindig nyafog valamiért. És ott van még Victor. 180cm magas szőke hajú izmos fiú. A haja mindig a szemébe lóg a táskáját fél vállán hordja, mindig koptatott farmerben jár, és magasszárú tornacipőben. Ezek olyan szintű lazaságot sugároznak belőle, hogy az ember lánya akaratlanul is megbámulja. De én ismerem és tudom, hogy egy szemét alak.
Na akkor gondolhatjátok, hogy pár másodperc alatt mi ment végbe rajtam, mikor megláttam őket. Meglepődöttség, félelem, és gyűlölet áradt szét az ereimben ennek a két embernek láttán.
 - Elnézést, hogy megzavarjuk az órát tanárnő - mondta nyugodt hangon a csaj.
Én még mindig csak álltam és vártam, hogy történjen valami.
Victor nekitámaszkodott a falnak, és egyszerűen végigmért.
 - Megváltoztál - suttogta.
 - Muszály volt - vonogattam a vállam, nemtörődöm stílusban.
 - Elizabeth folytatnád a bemutatkozást? - kérdezte tanárnő.
Nem beszélt ellenségesen, csak kíváncsi volt.
 - Igen, hogyne. Ott tartottam,hogy régebben lovagoltam. Imádom a lovakat, de történt egy balesetem, amitől már félek a közelükbe menni.
 - Azt mondtad már, hogy szeretsz énekelni, Betsi?  Olyan gyönyörű hangod van - húzta gúnyos mosolyra a száját. Tudja, hogy azóta nem énekeltem, mióta a szüleim meghaltak. Tudja, hogy senki se tudhatja, hogy én vagyok - vagyis voltam - egy híres tinisztár. Olyan düh száguldott végig rajtam, hogy tettem egy lépést előre és nemes egyszerűséggel behúztam neki...Órán. Nem volt olyan erős az ütésem, hogy elessen, de annyira azért igen hogy eleredjen az orra vére.
- Ennél szebben én se csinálhattam volna - nevetett...Castiel. Nem tudom mikor jöhetett be, de azt igen, hogy nagyon nevetett.
 - Kössz - vigyorogtam a srácra.
 - Elizabeth Ochanel! Az igazgatói irodába most! - üvöltötte a tanár.
Teljesen elfelejtettem, hogy időközbe óra volt.
 - Na már megint - morogtam az orrom alatt, és kimentem a folyosóra. Első nap már másodszorra - bekopogtattam az igazgatóiba.
 - Elnézést hogy zavarom, de leküldtek ide - mondtam zavartan.
 - És miért? -nézett rám csodálkozva Francesta igazgatónő.
 - Bevertem egy srácnak.
 - Hogy hívják?
 - Victor Hil.
 - Oh, igen. Ő és Soon kisasszony cserediákok. Elmondanád miért sebesítetted meg?
 - Az magánűgy tanárnő.
 - Áh, értem. Mivel ez az első napod eltekintek a büntetéstől. De ilyen többet elő ne forduljon! - Intett szigorúan a kezével.
 - Rendben, nem fog többet előfordulni.
 - Akkor most elmehetsz drágám.
Úgy gondoltam, hogy mivel ez az utolsó órám, inkább nem megyek már be. Helyette hagytam, hogy a gondolataim átvegyék felettem az uralmat.
Szóval Michelle és Victor cserediákok. Ezek szerint nem maradnak sokáig. Akkor láttam őket utoljára miután anyuék halála után porig aláztak. Tulajdonképpen Michelle volt a legjobb barátnőm. Victor pedig a pasim. De miután visszamentem az iskolába, minden megváltozott. Ez is - többek között - egy olyan dolog volt az életemben, amit legszívesebben kitörölnék.

Brandonnal mentem fel a suli lépcsőjén, a termünkig. Mindenki szemében láttam a szánalmat -amit irántam éreztek. Azthittem hogy a szüleim miatt, de rá kellett jönnöm, hogy más miatt sajnálnak igazán. A termünkbe lépve mindenki elhalgatott. Michelle pedig...ő pedig nevetett. Megakadt a szemem rajta és Hilen. Az ereimben megfagyott a vér. Victor hátulról ölelte át a legjobb barátnőmet.
Olyan érzés volt őket együtt látni, mintha kiszakították volna a szívem, és rosszul varrták volna vissza. Nem kellett senkinek semmit mondania. A tettek magukért beszéltek. Míg én a kórházban voltam, ők összeszűrték a levet a hátam mögött. És ahogy később megtudtam - egy cseppet se sajnálták. Hátat fordítottam és sírva mentem ki. Úgy éreztem nem bírok többet egy iskolában lenni velük. Hazamentem, és akkor döntöttük el, hogy el fogunk költözni.

Az emlékeket kizárva a fejemből kimentem az iskolából. A mai napom ma volt az átok. Mivel nem akartam buszozni inkább elindultam gyalog.
 - Elizabeth várj meg!
Hátrafordultam és Castielt láttam közeledni felém.
 - Még te is boldogítani akarsz?!- emeltem fel a hangom, és az ég felé néztem.
 - Nem. - válaszolta. -Csak kérdezni akartam valamit.
 - Na mit? -kérdeztem, és elkezdtem tovább sétálni.
Ő felvette a ritmusom, és elkezdett beszélni.
 - Tudni akartam, hogy mit hallottál abból, amit a dirinővel beszéltem.
 - Nemsokat - vontam meg a vállam.
 - Akkor jó. Merre laksz?
Ránéztem de úgy, mintha szellemet láttam volna.
 - Egy kertes házban.
 - Jó de hol van az a kertes ház?- látszott rajta, hogy kezdett dühös lenni.
 - Soucre út. - idéztem fel az utca nevé.
 - Aha. Na én léptem próbálni. - mondta közömbös hangon.
 - Zenélsz? -csillant fel a szemem.
 - Valami olyasmi. Na csá! - köszönt el, és befordult egy kisutcába.
Nemtudom miért, de késztetést éreztem arra,hogy utánaszóljak, de mégse tettem, hisz idegen még számomra.
Hazaérve ledobtam a táskám a kanapéra, csináltam egy szendvicset, és felmentem a szobámba. Kipakoltam a táskám, és mivel nem volt tanulnivaló- legalábbis holnapra nem, de kitudja - elkezdtem olvasni, Emily Brontetől az Üvöltő szeleket.
Nem is csodálkoztam azon, hogy senki se jött be megkérdezni milyen napom volt. Ilyenkor érzem még igazán anyám hiányát.Este, elalvás közben elkezdtem dúdolni egy dalt:

     Valami véget ért, a pora 
                        messze száll
     de emelt fővel én megyek
          csak még tovább.
   Szívemben érzem én, lüktet   
            egy ébredés...
     Minden most kezdődik el!