Prológus

                   "Sziasztok! Ez egy csábításból jeles fanfiction, de ne aggódjatok, csak a szereplők lesznek hasonmásai a játéknak.( Vagy még azok se). Ennyit szerettem volna elsősorban mondani.Kellemes olvasást:)

                              Üdv:  a szerző :))"

Ha azthiszitek, hogy egy énekesnő élete hab a tortán...Akkor had mondjam el, hogy nagyot tévedtetek! A partyk, a luxuskocsik, drága ékszerek - a magunkfajtának - nem magától pottyan az ölébe! Ezekért a dolgokért keményen kell dolgozni, és néha át kell gázolni másokon, hogy elérhessük céljainkat! Ezért van az, hogy rengeteg hírességnek vannak ellenségei, ami alól én se vagyok kivétel. Dolgoztam, szívtelenül beletapostam mások lelkébe, hogy elérhessem azt ami - azthittem - a vágyam. És, hogy mi volt az én gyermekkori álmom? Az, hogy országszerte híres énekesnő legyek, luxuslimuzinba ülhessek, afterpartykra járhassak, és epekedjenek utánam a pasik. Még mielőtt azt hinnétek, hogy nem értem el a célomat, elmondanám, hogy  Igenis Elértem! 15 évesen a legnagyobb bulikra kaptam meghívást, Asthon Kutcher mellett fotózkodtam és még sorolhatnám. De amíg magammal foglalkoztam, nem vettem észre, hogy a barátimat elvesztettem, és cserébe ellenségeket kaptam. Rengeteg ellenséget. Ismertté válásom után 3 hónappal kaptam egy levelet, amiben az állt, hogy ha nem tűnök el a nyílvánosság elől, megölik a családomat. Ez megrémisztett. Felhívtuk a rendőrséget, és feljelentést tettünk, de nem találtak nyomokat. Ez volt a kezdet. Gyakrabban kaptunk leveleket, amiknek az üzenete ugyan az volt ami elsőnek. A félelem rettegéssé vált, de még se vonultam vissza. Elértem amit akartam, nem dobhattam csak úgy el, apró ijeszgetések miatt! Amit persze fél évvel később meg is bántam. Ha tehetném visszaforgatnám az időt, és meg nem történté tenném azokat a pillanatokat, amik okozták nekem a rémálmokat. Tisztán emlékszem a történtekre, amikre ha visszaemlékszem, még most is a sírás folytogat.

11 órakor érkeztem haza, az egyik fellépésemről. A bátyám már aludt, apám rejtvényt fejtett- sose értettem miért - ,anyám pedig a kanapén várta, hogy hazaérjek, és átbeszéljük a bulit. Imádtam anyámat olyan volt, mintha csak az egyik barátnőmmel beszélgettem volna. Ledobtam a magassarkú csizmám, levettem a kabátom, és levetettem magam anyu mellé.
 - Hogy ment? -nézett rám mosolyogva. Arca körül apró szarkalábak gyülekeztek, amik a koráról árulkodnak.
 - Egész jól. - viszonoztam a mosolyát.
 -  Tinédzser fiúk is voltak ott? -nevetett halkan.
 - Óh, de még mennyien. Mind bámult. - vigyorogtam, mint a tök.
 - Kmh.. -hangzott apám, mély hangja.
 - Igen? -fordítottam felé a fejem.
 - Talán..abba kéne hagynod az éneklést Elizabeth.
 - Még mit nem! - mondtam felháborodva. - Annyit kellett güriznem ezért, tuti nem adom fel! - A hangom egy oktávval feljebb ugrott.
 - Kaptunk egy újabb levelet. Ez így nem mehet tovább! Mi se szeretnénk, hogy abbahagyd azt, amit szeretsz csinálni, de nem szeretnénk, hogy bajod essen. - Apám sose kiabált velem, de látszott hogy mérges, és hogy félt.
 - Engem nem érdekel! - visítottam. - Az se érdekel, ha meghaltok akkor is folytatom az éneklést, és ez ellen semmit nem fogtok tudni tenni! Értitek?! Semmit! - Hangomon érezhető volt, hogy sírni tudtam volna, amiért el akarnak tiltani a zenétől.
 - Menj fel a szobádba, Elizabeth, apáddal beszélni szeretnék - mondta anyu, de látszott rajta, hogy mélyen érintették szavaim.
 - Rendben. Jóéjt. - Sarkon fordultam, és felszaladtam a lépcsőn egyenesen a szobámba. Bekapcsoltam a zenelejátszótmat, és csendben elkezdtem dúdolni az egyik dalomat.

                 Mindennek vége,
            De nem tudlak feledni
Úgy fáj, hogy hagytalak elmenni
                  De tudnod kell

          Ez az emlék bennem él
        A szívembe égett örökre.
 Ez szerelem, és jobb már sose                    lesz.
Nem kell más, nekem csak te kellessz.

- Brandon! -mintha anya sikoltását hallottam volna.
- Brandon ne! -ez tényleg anya volt!
Amilyen gyoran csak tudtam leszaladtam a lépcsőn - az utolsó 3 fokról inkább leugrottam -, és ami elém tárult rosszabb volt, mint bármi az egész világon. Apám ernyedten feküdt a szőnyegen...körülötte minden csupa vér...
Úrrá lett rajtam a pánik. Nem láttam mást csak aput, amint élettelenül fekszik.
 - Kelj fel! -ordítottam. -Kelj már fel!
Le akartam guggolni hozzá, de éreztem, hogy egy pisztoly nyomódik a hátamhoz.
 - Ejnye, ejnye - kihallottam a hangjából az önelégült mosolyt, hogy sikerült összetörtnek látnia.
 - Hol. Van. Anya? - kérdeztem összeszorított fogakkal.
A támadóm magához vont, éreztem forró leheletét.
 - Ó, a drága Rosemary. - suttogta. - Ott van -mutatott a kandalló irányába a pisztolycsövével. Kerestem a tekintetemmel anyut...és akkor megláttam egy levágott fejet, és egy testet nem sokkal távolabb tőle. A gyomrom felfordult, az agyam kikapcsolt.
 - Ne, ne - suttogtam -Ne, ne, ne.
 - De, de , dee -vigyorgott túszejtőm. - Látod, én szóltam, hogy vonulj vissza. De te nem tetted, mert a figyelem központjában álltál, és nem vetted észre, hogy a családod közben életveszélyben van. - Ahogy magyarázott nyugodtan voltam a karjaiban. Nem tartottam attól, hogy megöl. Sőt a szüleim után vágyakoztam a túlvilágra. - Ez csak figyelmeztetés volt Betsi -folytatta - téged, és a bátyád most életben hagyunk. De szólok, ha nem húzod meg magad, akkor még azt az egyetlen személyt is elveszted, aki még fontos neked. Érthető? - rivallt rám.
 - I..igen -zokogtam.
Eltaszított magától, mire a földre zuhantam.
 - Gyújtsátok fel a házat - kiáltotta társainak.
- Te pedig - térdelt le hozzám -, ha tudsz juss ki.
Halkan elnevette magát, aztán megcsókolt. Annyira sokkos állapotban voltam, hogy viszonoztam. A következő pillanatban felállt, és kisétált a házból. Aztán robbant minden. Lángok csapkodták a függönyöket. Valahogy erőt vettem magamon nem törődve lelki és testi fájdalmammal, és felálltam. A lángnyelvek közt láttam, hogy egy férfi közeledik felém.
 - Ne, hagyjon békén, ne jöjjön közelebb ! - ordítottam torkom szakadtából.
 - Kérem kisasszony csak ki akarom vinni innen! -kiabált rám.
Megláttam a tűzoltók jellegzetes ruháját...és elájultam.
Nem tudom mennyi idő telhetett el eszméletvesztésem óta. De mikor kinyitottam a szemem, egy kórházi szobában találtam magam. És nem voltam egyedül. A bátyám ült mellettem, szemei kialvatlanságra utalnak.
 - Hogy vagy? -kérdezte.
 - Mit keresek itt? -kérdeztem. -És hol vannak anyáék?
- Hát nem emlékszel? -nézett rám, és láttam, hogy legszivesebben elsírná magát. És akkor berobbantak a fejembe az emlékek. A vér...apu holtteste...és..és..anyu.
 - Ne ne ne...

Szememet összeszorítva igyekeztem kiűzni a fejemből az emlékeket. Azt, hogy a korházban kellett töltenem hónapokat, a megrázkódtatás miatt. Pszichológushoz kellett járnom, hogy meg tudjam emészteni a történteket. De őszintén ezt ki tudná megemészteni? A szüleim halottak..ráadásul az én hibámból. Ha befejeztem volna hamarabb az éneklést talán nem történt volna meg. Talán Rosemary Ochanel és Brandon Ochanel még mindig élne. De mint a dilidokim is mondta...nem érdemes ezen gondolkodnom, mert megtörtént, és ezen nem változtathatok. Még így 1 évvel később is kelek fel sikoltozva az éjszaka közepén, mert újraálmodom azt az éjszakát. Hiába költöztünk el, hiába lett az énekesi karrierem a múlté, az emlékek még mindig bennem élnek és ugyanúgy fájnak. És ez ellen nem tehetek semmit. Próbálok a fájdalommal együtt élni, és a bátyjám fajdalmával is. A teljesen higgadt testvéremből egy - szinte - dühöngő őrült vált. Magát hibáztatja azért, amiért nem tudta megmenteni a szüleinket. Régebben igazi testvérekként viselkedtünk, most meg...most meg mint két idegen. Eltaszított magától, aminek az okát mai napig nem tudom. Most hogy van barátnője egy kicsit kiegyensúlyozottabbá vált, de nem sokkal. Kitty rám is jó hatással van. Elérte, hogy beiratkozzak a helyi középiskolába, és emberek közé járjak. Olyan mintha csak a második anyám lenne, pedig csak 19 éves. Nagyon kedvelem, és örülök, hogy Gale barátnője. Sokat mesélt az új iskolámról - naná hogy ő is ott érettségizett - és azt mondta, hogy jól megleszek ott. Hát ebben reménykedem én is.
- Elizabeth vacsora! -kiáltotta a konyhából Kitty.
Lementem, és újra szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy csak hárman vagyunk. Én, a bátyjám, és Kitty. Asztalhoz ültem, és mielőtt elkezdtem volna enni, jóétvágyat kívántam. A vacsora végeztével - ami lasagne volt - vissza felmentem  a szobámba és lefeküdtem. Talán álmodtam, de olyan volt, mintha az ágy mellettem besüppedt volna. Mintha valaki befeküdt volna mellém.
 - Jó éjszakát Betsi - suttogta egy hang.