1. Rész( Borzalmas nap)

Már az ébresztőórám csörgésénél hamarabb fent voltam. Nem voltak rémálmaim, de eléggé nyugtalanul aludtam. Forgolódtam egész éjszaka, féltem a mai naptól. 6:15 körül felöltöztem, és megreggeliztem. Felvettem egy rózsaszínű pólót, és egy farmert, a hajam kiengedve hagytam. Derékig érő szőke hajam volt, amit levágattam, és átfestettem. A most váll alattig érő barna hajammal nem sok mindent tudok kezdeni, ezért van mindig kiengedve.
Már a cipőmet vettem fel amikor utánam szólt valaki.
- Elizabeth! Itthon hagytad a kajád.
 - Köszi - mondtam Galenek, és betettem a táskámba a szendvicset.
 - Vigyázz magadra! - kiabált utánam.
 - Meglessz! - kiáltottam vissza a vállam felett, mosolyogva.
Az iskola, gyalog is könnyen megközelíthető volt, de mivel nem volt sok kedvem a sétáláshoz, kerestem egy buszmegállót, és felszálltam. Ülőhely persze nem volt, így kerestem a tekintetemmel  egy szimpatikus helyet, és ott álltam végig, amíg a busz meg nem állt, a Sweet Amoris Gimnázium előtt.
 - Hát akkor, irány a suli - suttogtam és beléptem az iskolába.
Az aula nagy volt, és az egyik falra egy idézet volt írva.

 " Becsüld meg amid van, és vággy többre, amíg azt a tisztesség határain belül teszed."

Igazán érdekes idézet volt.
Felmentem a főlépcsőn, megkerestem az igazgatói irodát, bekopogtam és benyitottam. Velem szembe a monitoron át, egy idős hölgy ült, aki a hatvanas évei elején járhatott.
 - Khm.. - törtem meg a csendet, mire az igazgató felnézett, és egy ragyogó mosoly terült szét az arcán.
 - Bizonyára te vagy Elizabeth Ochanel. Üdvözöllek az iskolánkban! Mivel az első óra még nem kezdődött el, menj és nézz körül.
 - Értettem - mondtam, de olyan szinten összezavart gyors artikulálása, hogy alig értettem valamit.
 - És ha most megbocsátassz drágám, vár a papírmunka.
- Rendben. Viszont látásra.
Gyorsan kispuriztam a teremből, és elkezdtem nézelődni. Megálltam a suliújságnál, kezembe vettem egyet, és belelapoztam.
 - Heló - szólalt meg valaki a hátam mögött.
 - Oh, szia - néztem hára, és felmértem a csajt.
 - Új vagy itt nem igaz? -kérdezte visszafogottan.
 - Igen, Elizabeth - mutatkoztam be.
 - Violet.
Vártam, hogy beszélgetést kezdeményezzen, de miután pár perc múlva se mondott semmit, csak bámult, megszólaltam.
 - Öhm..igazán élvezetes volt veled a beszélgetés, de most el kell köszönnöm, mert még sok a dolgom. - hadováltam össze-vissza.
 - Rendben - nézett rám úgy, mint aki nem százas.
További szavak nélkül - nem akartam még nagyobb hülyét csinálni magamból - elmentem megkeresni az osztályomat. Ehez még több lépcsőt kellett megmásznom, és a végére már úgy éreztem, hogy mentem kimegy alólam a lábam. Ráadásul a termünk a folyosó végén volt!
 - Hát ezek tuti szivatnak - néztem az ég felé.
Elsétáltam a folyosó végéig, és benyitottam. Minden szempár rám szegeződött, de igyekeztem tudomást se venni róla. Leültem az utolsó padsor utolsó padjához, kivettem a zsebemből a telefonomat, megkerestem az egyik Avril Lavigne számot, és elkezdtem a headsetemen keresztül hallgatni, míg be nem csöngettek.
- Hölgyem lenne szíves kivenni a füléből azt a tárgyat?! -kiáltott rám...a tanár. Na ne már első napom, és máris csesztetnek.
  - Nem vagyok szeretetszolgálat, hogy legyen szívem illy gaztettet végrehajtani - vigyorogtam a hapsira, aki az osztályfőnököm. Gondoltam ha már kipézécett, akkor legyen oka.
 - Hogy mer ilyen hangon beszélni velem, ifjú hölgy? - kérdezte, és a keze rángatózott a dühtől.
 - Tanár úr, látta már egy orvos? - kérdeztem pofátlanul. - Ezekkel az idegkirohanásokkal, én a maga helyébe pszichiátriára vonulnék.
 - Az igazgatóiba! -ordított rám.
 - Alig egy órája vagyok itt, és megint menjek vissza? - horkantottam egyet.
 - Ajánlom, hogy inkább egyedül menjen oda, mintsem én ráncigáljam el!
Felálltam, elmentem az ajtóig, aztán visszafordultam, hogy az utolsó szó az enyém legyen.
 - Feltalálták az elmegyógyintézetet - kacsintottam a tanárra. - Figyelmébe ajánlom. - Mielőtt bármit mondhatott volna kisétáltam az osztályból.
 - Szép volt Elizabeth. Első nap jól kihúztad a gyufát - mondtam egy sóhajtás kíséretében.

Levonszoltam magam az igazgatói irodába, és bekopogtam. A választ meg se várva benyitottam, ami hiba volt, mert a dirinő egy sráccal beszélgetett.
 - Értetted Castiel? Még egy hiányzás és kénytelen leszek eltanácsolni a körünkből. Eddig csak a szüleid miatt nem tettem meg, de nem tudom végtelenségig tűrni a hanyagságod.
 - Felfogtam oké? - válaszolta a fiú dühösen. -Legszívesebben elmennék innen, higyje el igazgatónő! Nem szívesen lopom a drága idejét, de itt kell lennem az anyám miatt, holott azt se tudom hol van!
A srác - Castiel - felállt, dühödten rácsapott az asztalra, majd így szólt:
 - Legszívesebben elhúznám a csíkot. De amíg nem tehetem ezt meg, addig kénytelen lesz elviselni. - A hangja elmélyült miközben beszélt.
Megfordult, de akkor - balszerencsémre - észrevett, és nekem is beszólt egyet.
 - Nem mondták még kislány, hogy más beszélgetéseit nem illő kihallgatni? Menj az utamból!
 Tudtam, most jobb ha befogom a pofám, ezért szó nélkül tettem egy lépést az ajtótól. A szépfiú kiment, nagy ajtócsapkodások közepette, én meg álltam mint aki karót nyelt.
 - Amint látod drágám, eléggé elfoglalt vagyok, a problémád várhat egy kicsit. Nemigaz? - zökkentett ki - egyensúlyomból is - Dr. (?!?!) Francesta igazgatónő. A nevét a táblácskájáról olvastam le.
 - De, persze, igen, hogyne.
 - Akkor hát..viszlát. És kérlek ne csapd be az ajtót te is magad után- mosolygott erőltetetten.Láttam hogy legszívesebben tombolna ezért egy biccentéssel magára hagytam. Nem tudom, hogy következhetett be az ami ezután történt, de mikor megfordultam, hogy visszamenjek órára, az a csávó állt előttem, aki pár perce még az igazgatóiban tombolt. Most hogy jobban megfigyelhettem, szeme szürkén csillogott, haja sötétvörösben pompázott, és...és kicseszett nagy rock fan lehet. Stílusa arról árulkodott, hogy él-hal a zúzós rock-metálrock zenékért. A tekintetem megállapodott a pólóján.
 - System of a down - mondta ridegen, mikor meglátta, hogy a felsőjét bámulom.
 A szememet továbbra se tudtam levenni róla, mert erősen emlékeztetett valamire.
 - Mi az talán tetszem, hogy ennyire bámulsz? - vágta oda nekem.
Megtörtént az amire nem számítottam. Elsőnek is a nagy pofám cserbenhagyott. Másodszor pedig, beugrott hol láttam már ezt a pólót.
Apun ugyan ilyen volt, mielőtt meghalt.
Még mielőtt idegösszeroppanást kaptam volna, megfordultam, és elindultam fel a lépcsőn a teremhez.

Mikor azthittem, hogy a napom már nem lehet rosszabb - hozzátenném, hogy még csak reggel volt -, akkor nagyot tévedtem! Meg kellett várnom, hogy kicsengessenek, csak aztán mehettem be az osztályba. Épp készültem volna megint zenét hallgatni, mikor - a szó szoros értelmében - belém kötöttek.
 - Mit képzelsz ki vagy te, hogy azt hiszed magadról, hogy csak úgy pofázhatsz he?
Azt hittem, hogy beszakad a dobhártyám, annyira sipítozott a csaj.
 - Egy fokkal halkabban légyszi mert megsüketülök - mondtam szemrebbenés nélkül.
Szerintem engem nem kedvelhetnek. Hogy miért? Mert a következő pillanatban felrángatott a székemről, és a képembe fröcsögte.
 - Ajánlom, hogy fogd vissza magad cukorborsó! Ez az én iskolám, nem a tiéd!
 És még csak ezután jött a java.
Eltaszított, mire a szekrényeknek estem. Pofonra lendítette a kezét, de az a levegőben megállt, mert egy hangot hallott meg a háta mögül.
 - Christin! Szerintem a báyád nem díjazná, ha megvernéd az új csajt. Mellesleg én se. Magyarán 3 másodperced van eltűnni a közeléből.
Megláttam a vörös hajzuhatagot...és tátva maradt a szám.
Christin ökölbe szorította a kezét, de nem ütött meg. Inkább hátat fordított nekem.
 - Castiel ehhez semmi közöd! - mondta aztán kiment.
 - Miért védtél meg?! - tettem egy lépést a vörös hajú sráchoz.
 - Nincsmit.
Ennyit mondott aztán ő is kiment.
Ennél rosszabb a napom már tényleg nem lehet!
Reménykedtem benne, hogy tényleg nem lesz rosszabb, de hát úgy tűnik Isten se kedvelhet, mert ez az imám nem jött be.